Blues a kedvem, de senki sem hangolt rá… - Teltházas buli a Lamantin Jazz Fesztivál blues napján

Képgaléria megtekintése2014.06.29. - 21:00 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Blues a kedvem, de senki sem hangolt rá… - Teltházas buli a Lamantin Jazz Fesztivál blues napján

Ez eddigiektől eltérően nem hétköznapra, hanem merészen szombatra tették a rendezők a Lamantin zárónapját. A foci VB nyolcaddöntőinek köszönhetően annyian talán nem voltak, mint egy éve, egy mezei hétköznapon, csak „sima” telt ház volt.

Az este - számomra mindenképpen - nagy meglepetése az Éles Gábor Trió volt. A 2009-ben alakult banda mára mindenképpen a hazai progresszív rock-blues egyik megkerülhetetlen formációjává nőtte ki magát. Éles Gábor, a névadó zenekarvezető- gitáros- énekes- zeneszerző jazzt tanult, majd kialakította saját zenéjét: a blues, a jazz, a soul, a progresszív, a funky és a groove ötvözetét. A műsor zömében Gábor saját szerzeményeiből állt, melyeket angol nyelven énekelt, többek között a saját élményéből ihletett Family and Friends címűt, melyben egy autóbalesetét követő lelki traumáit dolgozta fel.

Amikor megszólalt a banda, rögtön a '60-as évek végi Cream, a '70-es évek eleji Mick Abrahams vezette Blodwin Pig soundját véltem felfedezni. Igen, ahogy Jack Bruce mondta annak idején, miszerint „Clapton-nal egymás ellen játsszuk a szólamokat", ez itt is tettenérhető volt. Éles nemcsak profi, több műfajban otthonosan mozgó és alkotó gitáros, hanem ragyogó hangja is hozzájárul a kitűnő produkcióhoz. Talán egy-egy refrénvégi terc a kollegák segítségével még teljesebbé tette volna a dalokat. A progresszív rockokban, a lassú bluesokban, de a sodró lendületű funky számokban is magabiztosan, mesterien játszott hangszerén, ám az improvizációk voltak azok, amelyek végleg lenyűgözték a hallgatóságot. Sohasem betanult panelekkel dolgozott - volt ilyen élményünk később! -, valamennyi szólója egyedi, nehéz, súlyos, a helyén lévő, zeneileg igényes volt. Egyik lassú bluesában Rory Gallagher Sugar Mama gitárszólójának hangulatát véltem felfedezni, ami a nyers blues egyik utolérhetetlen gyöngyszeme. S ha már a Three Sound- hangzásra utaltam, két Jimi Hendrix számot is eljátszott nekünk a trió: a Woodoo Chile-t és az alaposan átdolgozott Purple Haze-t.

A hazai Hendrix-feldolgozásokat játszó zenészekkel legtöbbször az a baj, hogy Jimi zenéjének báját adó apró részleteket lehántják, leegyszerűsítik, és ledarálják a dalokat, óriási virgákkal a közepén, kompenzálva a finomságokat. Éles esetében ez pont fordítva működött: nemhogy elvett volna, hanem hozzáadta egyéniségét a dalokhoz, és ez bizony merész, de végül is sikeres vállalkozás volt. A zenészkollegák közül kiemelten említem Szkladányi András basszusgitárost, aki nemcsak tökéletesen ura volt hangszerének, hanem a banda hangzására - Jack Bruce nyomdokain - is rányomta bélyegét. Latmann Béla mellett a fesztivál legnagyszerűbb basszusjátékosa címet - legalábbis nálam - elnyerte. Móré Attila ilyen frontember melletti nem kis kihívást jelentő dobjátéka tökéletesen illeszkedett az összjátékba: itt szó sem lehetett rutindobolásról. Egyetértek a valahol olvasott Juhász Gábor-kritikával: Éles Gábor Orszáczky Jackie és a Syrius muzsikájának továbbvivője. És ez valóban egy nagyszerű küldetés.

Jóval populárisabb hangzást teremtett a sátorban az ezután fellépő Jambalaya együttes, Nemes Zoltán énekes- billentyűs vezetésével. Ők az amerikai Dél, a feketék, a spanyolok, a franciák által összemixelt, jazz-zel, blues-zal megspékelt zenéjének hazai adaptálói. Eddigi 4 nagylemezükről mutattak be néhány saját számot, így a Benzinkút címűt is, de mint Charlie tegnapelőtti koncertjén is bebizonyosodott, a feldolgozott dalok jóval nagyobb hatást gyakoroltak a hallgatókra. A sajátok után következett a Zigaboo Modeliste vezette Louisiana-i Meters együttes jó néhány dala, amelyek alaposan feldobták már a hangulatot, mint a Yellow Moon című is, melyek a kemény, „elszállós" funk jellegzetes darabjai. A zenekarvezető, billentyűs munkája mellett kiváló énekesi adottságokkal is rendelkezik. Ha nem láttam volna, azt hinném, hogy a woodoo zene New Orleans-i varázslója, Dr. John, vagy a soul nagy ásza, Smokey Robinson énekel a színpadon. Nemes egy „flexibilis" zöld billentyűs hangszert szorított, billegtetett a lába között, melyen mind a zongora-, mind az orgona hangszín szépen kijött, és még az éneklésben sem zavarta.

A két fúvóssal, trombitával és szaxofonnal hangzásban feldúsított zenekarban ez utóbbi zenész, Albert Zoltán volt jobban hadrafogható, mind improvizációit, mind a vokált, mind pedig a ritmusszekciót kiegészítő kongajátékot illetően. Arról nem is beszélve, hogy a baritonszaxofon hangfekvése kifejezetten ment ehhez a stílushoz. Bellák Miklós a dalok 90 %-ban hozta a tipikus funkyreszelést gitárján, de a ráadás J. J. Cale számban megmutathatta szólógitárosi tehetségét is. Mezőfi 'Fifi' István, a hazai blues és soul zene egyik legfoglalkoztatottabb dobosa tegnap is remekelt. A Jambalaya az előtte játszó zenekarhoz képest kevésbé blues-barát muzsikáját műsoruk utolsó harmadában feljavította Premecz Mátyás Hammond-orgonáján, aki a Kéknyúl formáció frontembere, és impróiban meg- megnyöszörögette a barna nagyszekrényt, nagy megelégedésünkre.

Az este, és a fesztivál egyik legnagyobb attrakciója Matt Schofield és triója fellépése volt. A 37 éves, Manchester-i születésű brit rock-blues sztár, aki saját magát is menedzseli, nem kis karriert futott be a szigetországban. Az önjelölt sztárgitárosokból bizony telített a piac odakint is, így Matt-nek nem volt könnyű dolga, mikor 2004-ben, 10 évvel ezelőtt a rock-blues gitározásba vágta fejszéjét. Azóta megjelent 8 albuma, és még ugyanennyi, ahol Dana Gillespie-nek és a Lamantint is megjárt Ian Siegal-nak is besegített, és ez már elegendő bizonyíték volt ahhoz, hogy ezen évtized legjobb blues-gitárosának válasszák Britanniában, s hogy a 2010-es, és '11-es albuma is az év legjobb blues albuma legyen.

A fellépő trió első akkordjait hallva mintha Alvin Lee-t és a Ten Years After-t hallottam volna. A Fender Stratocaster keveset szólt magában, legtöbbször torzítót használt a gitáros, aki leginkább legutóbbi, Far As I Can See című, 2014-es lemezéről mutatta be saját számait, így a rockos From Far Away-t, vagy a funky-s Hindsight-ot. Matt hatalmas tudása, évtizedes rutinja, és a biztos technikai háttér tomboló lelkesedést váltott ki a hallgatóság többségének körében. Nem sokat keresgélte szemével bal kezének újait - tudta- érezte a hangokat. A felső E magasabb fekvésben a legtöbbet igénybe vett húr volt nála is, ami a blues-rock hangzás természetes velejárója. Eddig nem hallott zenei kíséret-kisérletet hallhattunk a blues-trió előadásában. A basszusgitárost megspórolva, az orgonista, Johnny Henderson játszott egy, a Hammond-szekrényre helyezett kis piros szintetizátoron bal kézzel basszust. Erre egyébként hallottunk-láttunk példát itt tavaly, a sátorban: Rahpael Wressnig osztrák billentyűs jóvoltából. Ez talán könnyebb megoldás, mint a lábpedálon hozni ugyanezt, ugyanakkor nehezebb is, hiszen a bal kéz „foglaltsága" révén erősen csökken a fő hangszeren való minőségi játék lehetősége. Jamie Little dobos nem sokat variálva hozta a kőkemény alapokat.

A maximális hangerőre beállított erősítőkből nyomult a fémes gitárzene, és csak a negyedik dalban csendesedett le a ritmus egy klasszikus 12-es blues-zal. Nem tudom, milyen információt kaphatott Schofield a magyar rajongók ízléséről, de a YouTube-on hallott anyagaival ellentétben, ahol sok finoman kiérlelt, érzékenyen előadott blues számot is hallhattam, itt a torzított gitárnyüstölésé volt a főszerep. Hiányzott egyrészt a dinamikai változatosság, de a ritmikai is: a dalok túlnyomó többsége négynegyedben ment. Matt óriási tudására utalt néhány, az improvizációkba beleszőtt Jimi Hendrix- téma, valamint - hogy ez direkt, nekünk, magyaroknak szólt, vagy a véletlen műve lehetett, nem tudom - Santana első nagy slágere, a Szabó Gábor komponálta Gipsy Queen bevezetés. A ráadás számban, miként a Jambalaya- koncerten is, végre hallhattunk egy jó kis lassú, torzításmentes blues-t, némelykor Albert Collins-i jegyekkel, és ez mindenképpen megnyugtató volt. Az eddigi koncertektől eltérően kétszer hívtuk vissza a fiúkat visszatapssal, akik másfél órás előadásukat egy dögös funky számmal zárták. Sokunknak, idősebbeknek, de a fiatalabbaknak is, jó volt felidézni-megidézni újra a 70-es évek rock-bluesát.

Zárógondolatként az egyhetes tudósítás végére szánom a konklúziót: a szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál évről-évre bejáratottabb lesz. Ez jó egyrészt a műfajnak, a „jazz- szakmának", ezen kívül egyre bővül a hallgatóság létszáma is, és ezzel együtt a város, a megye idegenforgalmi hírneve. Várjuk tehát a jövő évi rendezvényeket, a következő Lamantin eseményeit.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás

Korábbi hozzászólások

Hencsey Gábor 2014.07.01. - 00:57
Jó a cikk, csak nem értem a címet. Az Éles Trió és Scofiled blues zenét játszott és tetszett a kritikusnak. Akkor miért nem hangolta rá senki? Miért ez a cím? A háromból kettő azért több mint semmi. Azt hittem, ez egy negatív kritika lesz a címe alapján, és nem. De jó, hogy nem lett az, mert teljesen egyetértek a leírtakkal, azok viszont nincsenek köszönő viszonyban a címmel. :-)